A mai, modern napelemek fő alkotórésze a szilícium. A blokkokba "öntött" szilíciumot hártyavékonyra szeletelik: ezekből lesznek a kristályos napcellák. Ezeket a félvezetőből álló cellákat megfelelő sorrendben összeforrasztják, majd egy edzett, különleges fényáteresztő képességgel rendelkező biztonsági üvegre, ún. szolárüvegre ragasztják, és hátulról egy műanyag fóliával laminálják (ritkábban egy második üvegréteget ragasztanak rá).
A legtöbb napelem hátuljára kerülnek a csatlakozódobozok (junktion box), egy-egy szolárkábel-kivezetéssel, illetve szolár csatlakozókkal (pozitív és negatív pólus). A napelemeket általában egy félkemény alumínium ötvözet keretbe foglalják, ezzel védik a szállítás, ill. telepítés közbeni mechanikai sérülésektől.
Vékonyfilm, azaz amorf napelemek: legtöbbünk első “napelemes rendszere” volt a ’80-as évek végén elterjedt karórákba, zsebszámolókba épített verzió. Az amorf napelemek hatásfoka a leggyengébb, viszont az alacsony költségű, és gyors gyártási technológiának köszönhetően nagyon népszerű volt. Főként szabadba telepített, ipari méretű rendszerekhez használták.
Napjainkra a magas hatásfokú, nagyteljesítményű monokristályos napelemek ára olyannyira lecsökkent, hogy a gyengébb hatásfokú vékonyfilmes és polikristályos napelemeket szinte teljesen kiszorították a piacról.
Fontos tudni, hogy a monokristályos napelemek degradációja, teljesítményromlása is alacsonyabb, mint "kihaló félben lévő" vetélytársaiké.